Spicc

Na, de végre túl vagyok ezen is. Érzem már, hogy mindjárt itt az év vége, mivel most már lassan minden féle és fajta zenei koncerten túlesek, ma is megvolt a tanári koncert. 

Hm, hát mit is mondjak.. Én sose szeretek elsőként szerepelni, és tessék, most elsők voltunk a tanárommal. Mondom, ezt nem hiszem el. Előtte fényképeztek minket az újságnak, amiben holnap bent leszünk, és amire kíváncsi is leszek.

De visszatérve a koncertre. Körülbelül 9-10 műsor szám volt, és igazából nekem mindegyik nagyon tetszett. A mi kis "nyitószámunk" volt talán egy perces, olyan hamar a végére értünk, hogy meglepődtem. Nem olyan volt, mint amilyennek terveztük, amilyennek lennie kellett volna, de most már kitaláltam, hogy jövőre is fellépünk, csak előre megbeszéljük, kigyakoroljuk, és valami sokkal jobbat nyújtunk. 

Csak volt egy dolog, ami zavart. Bántott.

Ugye Bongyi is ott volt a koncerten, ott, ahol én voltam, mert ő is fellépő volt. Ha valaki odajön, akkor azt hinné idegenek vagyunk. Hogy nem ismerjük egymást, mert megint elment mellettem úgy, hogy csak a tekintetünk találkozott, és a szája talán formált egy apró sziát, de az sem biztos... Szóval már megint kérdezem én, hogy miért nem vagyunk képesek moderált, normális emberek módjára viselkedni? De már nem hozom ezt fel neki, mert nem tudjuk megbeszélni, csak veszekedés lenne a vége, pedig anya is megkérdezte tőlem, hogy egyáltalán miért állok még szóba velem, ha interneten olyan nagy a szája, a valóságban pedig elmegy mellettem köszönés nélkül? Nem tudtam mit válaszolni, hanem csak szépen beletörődök a helyzetbe, jelenleg abba, hogy úgy tűnik nem áll szándékában beszélni velem. Jó, akkor majd én írok.

Eléggé eltértem a koncerttől. Szóval minden szám jó volt, a szaxofon kvártett nagyon nagyon tetszett, meg a zongorista férfi is, aki az én kezemet fogdosta, hogy felmelegítse a sajátját. Utána meg ott hülyéskedett előttem, majd amikor a telefon a kezemben volt, akkor azt mondta, hogy biztos valami fiútól kaptam üzenetet, hogy "Imádlak, szeretlek!". Ó, hát persze. Hogyne..

Kicsit eszembe jutott a tavalyi tanári koncert is, de nem akarom most előadni a dolgokat.

Közben pedig megint átalakításon gondolkozom a blogot illetően, mert olyan hidegnek érzem ezt a kék fehéret, meg egyhangúnak, úgyhogy most ha valamikor lesz időm, akkor megszerkesztem szép nyáriasra, a színek már megvannak a fejemben. :)

Csóók.

Volt még októberben ez a bejegyzésem.

És ott van a dalszövegrészlet után az az első bejegyzés... Emberek, hogy én milyen jó voltam októberben. Feljött? Fent volt, aztán kész. Volt görcs a hasamban, hogy mikor ír már? Nem. Izgultam, hogy fogunk e beszélni? Hatalmas nem. 

Erre most? Tessék, visszaestem ugyanoda. Hogy ha nem ír, akkor...nem azt mondom, hogy kikészülök, csak rosszul esik, és nem tudom mit csináljak. Ráírjak e, most akkor akar e velem beszélni... Innen megint ki kéne jutnom, mert most már kurvára nem vagyok benne biztos, hogy írni fog, pár perc után.

Olyan lapokat találtam a polcomon, amik annyi emléket és érzést hordoznak, hogy nem csak évek múlva lesznek hatalmas emlékek, hanem már most, pár hónap után is, annyira jó őket visszaolvasni, újraérezni azt, ami akkor bennem volt, azt, amit leírtam. 

Az egyik konkrétan egy rajz, amit dühömben rajzoltam, amikor féltékeny voltam, és amire hát, talán nem vagyok annyira büszke már, de akkor az voltam. Most már úgy jó visszanézni őket, nevetni egyet rajtuk, mosolyogni magamon.

És, hogy az utókornak még több ilyen maradjon, hát ma is gyártottam egyet.

Csóók. 

Kissé aggódtam. 

A múltkor táncon leültünk egy körbe és arról kellett egyenként beszélnünk, hogy kinek mi a legrosszabb tulajdonsága. Én kettőt mondtam: először is az, hogy néha nem bírom csukva tartani a számat, és rosszat szólok. A másik pedig az, hogy néha túlreagálok dolgokat. Persze Bongyi esetében a legtöbbször.

Most is épp ezt tettem.

Szerdán nem beszéltünk, mert nem volt net, tegnap este meg volt már, és mind a ketten fent voltunk, de ő nem írt. Hát gyerekek... Rendesen túlreagáltam, ugyanis egyből arra következtettem, hogy tuti nem fog írni, mert megelégelte, hogy ebben a pár napban sokszor veszekedtünk, és hogy megint itt fog hagyni, megint nem fogunk beszélni. Pontosabban megint nem fog velem beszélni, hanem lesz egy szünet.

Azt hiszem ezt most rendesen túlreagáltam, ugyanis délután az angol órám után mentem a zenesuliba a szolfézs tanáromhoz, mivel 6 órakor volt egy szereplésünk, ami előtt fél hatkor találkoztunk. Szóval odamentem a zenesuliba, hogy onnan együtt menjünk le. Csakhogy még órát tartott, így nem tudtam bemenni, hát kint várakoztam.

Nyílik az ajtó.

Belép Bongyi.

Észrevesszük a másikat, egymásra nézünk.

Mindkettőnk arcán és szemében ez megy: "Mi a francot keresel itt? :D El sem hiszem, hogy itt futunk össze :D".

Persze számíthattam volna rá, hogy be fog toppanni. Nem is mi lennénk, ha nem ez lett volna.

Odajön felém, azzal a féloldalas mosolyával, én meg csak állok, mire megkérdezi: "Na, mi van? :)"

Szívesen megkérdeztem volna, hogy mennyire akar kimerítő választ, de ehelyett csak mosolyogtam egyet, és úgy mondtam olyan nem is tudom milyen hanglejtéssel, hogy "Semmi.."

Szóval azt hiszem, hogy ha épp szünetet akarna tartani, és elege lenne az egészből, akkor ma nem így viselkedett volna. 

Aztán utána ott álltunk egymástól egy méterre se, mert én a rám bízott kislánnyal beszélgettem, aki rettentően aranyos volt, és nem mellesleg a brácsa tanárom kislánya. :) Ő pedig közben ott pakolászott, minden szavamat hallotta, én meg olyan furcsán éreztem magam. Oda akartam menni hozzá. Valami húzott oda, de nem mehettem, mert nem tudom mit reagált volna.. Meg egyébként is. 

De örültem, hogy most ez alakult, mert... tudjátok mit? 

Boldog vagyok!

Csóók.

És végre most már túl vagyok az éves bemutató koncerten is. 

Megvolt a szereplés, az, amitől minden évben féltem, mert nehogy véletlenül elfelejtsem a dalt, másik húrra lépjek, vagy másik ujjat rakjak le. Mindig izgultam, minden bajom volt előtte.

Aztán most tessék, hála az égnek, hogy nem volt nagyobb gondom, ugyanis idén rávettem a tanáromat, hogy ne kelljen egyedül játszanom, hanem bevállaltam két duót. Hát most na, nem igazán szeretek egyedül játszani a közönség előtt... Szóval így nem is kellett, és azt hiszem elmondhatom, hogy végül is jól sikerült. Bár a nehezebb duóban bizony egy helyen belerontottam, mert összekeveredtem, pedig kottából játszottunk.. Nem lehetett annyira észrevenni szerintem, de én akkor is tudtam. Úgyhogy nem úgy jöttem le a színpadról, hogy kegyetlen jónak éreztem magunkat.

Viszont erős pozitívumnak vettem, hogy utána több ember is jött, és gratulált. Köztük az egyik tanár is, és ezek után azt hiszem mégis csak jók voltunk, mert az ember nem mindenkinek osztogatja a dicséreteket, hanem csak ha tényleg úgy gondolja. Szerintem legalábbis, mert én ilyen vagyok.

Végtében is..büszke vagyok magunkra.

Csakhogy ennek az egésznek most még közel sincs vége ezeknek a szerepléseknek, mivel hétfőn Tanári koncert lesz. A tanárom felvetette még pár hete, hogy felléphetnénk rajta, én pedig helyeseltem nagyban. Pedig ugye nem vagyok az a szerepelni vágyó fajta, de higgyétek el, megvannak rá a magán okaim.

Teljesen bele is éltem magam az egészbe, nagyon jó a darabunk is, erre pár napja közli velem a tanárom, hogy hát neki nem lesz nagyon ideje gyakorolni, úgyhogy akkor mégse lépjünk fel. Hát mondom ez nem igaz... Mindenképp el akarok menni a koncertre, viszont ha nem szerepelek, akkor nem tudom hogyan fogom megoldani.. No mindegy, közben beszéltem vele, és arra jutottunk, hogy majd holnap ír egy sms-t, hogy akkor mi is lesz pontosan, mert próbáltam beszélni vele, és úgy látszik kicsit hatottam is.

Szóval most akkor reménykedek, hogy összejön ez a fellépés.

Csóók. 

Hadd mondjak most valamit. Neked. Oda a két zöld szemed közé.

Én felnőttem. Nem arról van szó, hogy egy teljesen érett 18 éves lennék, hanem az a helyzet, hogy egy a korosztályánál sokkal érettebb 14 éves lány vagyok, mind testileg, mind lelkileg. És felnőttem. És tudod miért? Mert te voltál olyan kedves, hogy megjelentél az életemben, és ezzel mindent megváltoztattál.

Előtted én egy normális 13 éves lány voltam, akit a pasik érdekeltek (persze a macsók, meg a félmeztelenek az újságban, és ezt ciki bevallani :D), és elvihorásztam a lányokkal, abszolút közéjük illettem. Aztán fogtad magad, szépen besétáltál az életembe, elindítva egy lavinát, persze a legjobb értelemben. És épp ezen gondolkoztam a múltkor is, hogy felnőttem egy bizonyos értelemben, miattad. Mert mégis csak, egy 13 éves lány tanul valamit egy 20 éves srác mellett, és nem rosszat, hanem nekem ez jó volt. Legalábbis én úgy érzem, csak vannak néha pillanatok, amikor így összeveszünk. Ez az időszak, ami megy most már pár napja, hogy mind a ketten csak úgy meggondolatlanul vágunk dolgokat a másik fejéhez, mint például az a mai mondatod, amivel erre a bejegyzésre késztettél.

,,Jó lenne, ha felnőnél végre."

Hát te... Akkora döfés volt ez belém, amekkorát talán még sohasem kaptam. Nőjek fel? Először nézd meg, hogy te mennyire vagy "nagyfiú", azokban a pillanatokban, amikor én érettebb vagyok, mint te. 

Elég nehezen viselem, ha a korom a téma, akárhol, de főleg nála. Úgyhogy ez, hogy nőjek fel, hát eléggé nagyon rosszul esett, mert utálom bevallani ezeket a dolgokat, de most el kell mondanom. Hogy én nem egy 20 éves lány vagyok, hanem egy 14 éves. Van még elég időm arra, hogy felnőjek, de már így is megtettem, már így is megtörtént velem, talán jobban, mint kellett volna. De tudunk már ezen változtatni? Nem. És én ha jobban visszagondolok, akkor nem is akarok. 

De azért ekkora kést nem kellett volna a szívembe döfni, mert te pontosan tudod, hogy nekem ezek fájnak, úgyhogy nem aljas támadást kellene indítani, hanem normálisan megbeszélni, és nem trágár szókinccsel, hanem normális emberekhez illően. Legalábbis én valami ilyet képzelnék el. 

Nem szeretek veszekedni veled, mert annak sosincs jó vége, és általában én jövök ki belőle rosszul. Fáj, amikor így veszekedünk, mert miért nem tudnánk rendesen beszélni? Jó, nem tartozunk az átlaghoz, de akkor is.. Csak oldjuk meg, légy szíves, és ne legyünk haragban. És ne úgy oldjuk meg, hogy megint itt hagysz..

 Csóók.

All this time we were waiting for each other

All this time I was waiting for you

We got all these words, can't waste them on another.

Rosszul vagyok. Mármint...kívül is meg belül is. Náthás vagyok, minden 10. percben összevissza tüsszögök és közben folyik a könnyem. 

Belül meg körülbelül úgy érzem magam, mint akit összetörtek. És igazság szerint ezzel nagyon is közel állunk az igazsághoz.

Pénteken és tegnap város napja volt, ahol véletlenül összefutottam Bencével. Vele már nem is tudom mióta nem beszéltünk, mert én kértem, hogy hagyjon kicsit békén. Aztán most, amikor találkoztunk, akkor rám nézett, aztán elfordította a fejét. Én meg csak néztem és néztem, hogy ez mi akart lenni... Most komolyan, megértem, hogy haragszik rám, de azért szerintem köszönhetnénk egymásnak. Nagyon rosszul esett ez az egész nekem és hirtelen úgy éreztem jóvá akarok tenni mindent. És később megint felém jött, de én megijedtem, mert az előző fejelfordítás miatt nem tudtam mire számítsak, így felálltam és elmentem.

Miután hazaértem, írtam neki egy üzenetet, mire ő azzal válaszolt, hogy ő nem tett semmit, és hogy nekem gratulál, amiért kezdem átvenni a barátnőm viselkedését, hogy nem köszönök neki. Hát ez volt az a pont, amikor már nem akartam semmit sem rendbe hozni. Mert nekem ez így nem kell, hogy tudom, hogy mi történt és ő meg engem állít be a hibásnak... Így már nem tudok mit tenni, nem is írtam vissza neki.

Viszont jelenleg ez a legkisebb gondom.

Bongyi sem volt képes köszönni tegnap délelőtt, de délután már igen, csak mert elmentem mellette és én ráköszöntem. Azt hiszem hamarosan meg kellene szoknom, hogy ő soha nem akar köszönni nekem.

Ezt este meg is mondtam neki, hogy miért van az, hogy jóban vagyunk, sokat beszélünk, és nem csak semleges témákról, és amikor élőben találkozunk, akkor olyan, mintha csak futólag ismernénk egymást, és még egy "szia" is alig hangzik el. Miért nem lehetünk normálisak egymással ilyen helyzetben? Mire ő azt mondta, hogy mert ez van és kész, hogy mind a ketten idióták vagyunk. Na, én meg ebbe nem nyugodtam bele, hogy ennyivel lerendezi, úgyhogy mondtam neki, hogy nem, nincs kész, nem azt kell mondani, hogy nem is lesz köztünk normális viselkedés ilyenkor. Valamit még mondott ezek után, majd pedig áttért a barátnőmre, és róla kezdett el beszélni és kérdezni, és én meg.. nem is tudom mi ütött belém, de megelégeltem, hogy mindig így keresztül lép mindenen. Miért rendezi le mindig ennyivel a dolgokat? Erre az egyszerű kérdésre meg annyit kaptam, hogy "mert és kész" és ha nekem nem tetszik valamit, akkor itt hagyhat.

----------------------------------------------------

Csak ültem és már könnyes volt a szemem. Hol van az a Bongyi, aki eddig itt volt?

Ó, és ezek után jött a kedven részem. Amikor is a képembe vágta, hogy szerinte én még nem mondtam le róla, viszont ő nem akar tőlem semmit (a nemet direkt kiemelve nagybetűkkel), már ezerszer elmondta.

Mint amikor valaki jön és összetör téged. Hatalmas érzéke van hozzá, hogy bántson.

És annyi mindent tudtam volna mondani neki. Mert jó, teljesen igaza van, a mondat első részében. De a második rész? Én nem is tudom, inkább nem mondok semmit.

Mindenesetre, ezzel sikerült elérnie, hogy a lelkem megint úgy kissé mínuszban legyen, de amúgy jól vagyok ám. Csak fáj, amikor eszembe jutnak a szavai.

És fáj és rossz, hogy lehet, hogy megint nem fog írni. Mert lehet, hogy megint "hagyjuk egymást békén" lesz, de hogy én akkor mit fogok csinálni, azt még én sem tudom...

Csóók. 

Mindig jön egy este, egy pillanat, amikor megbizonyosodom arról, hogy már nem vagyunk olyan viszonyban, hogy úgy foglalkozz velem, ahogyan azt én kérném. És amit ezek után meg is érdemelnék. 

De te csak fogod magad, nem reagálsz arra, ami nekem fontos lenne (meglepődtél?), és ezek után már én sem tudok mit tenni. Sajnálom, ha kiakadtam. De nem a legjobb estémet élem és ebben most már egy órája te is benne vagy.

Tudod, én megértem, hogy tévét nézel, hogy az köti le a figyelmedet. De gondolkozz el és javíts ki, ha tévedek, de szerintem többet érdemlek annál, hogy fél óráig nem is reagálsz a szavaimra, majd pedig benyögöd, hogy elmész fürdeni, és ki is lépsz.

Én pedig nem tudlak megvárni. Úgyhogy leírtam, amit akartam, és elmentem.

Esküszöm majdnem elsírtam magam a zene miatt. Is. 

Csóók..